2020.02.02.
2018. decemberében nagyon különös álmaim voltak. Olyan erőteljes hatásúak, amit nem felejt el az ember. Persze különös álmaim máskor is voltak már, ez esetben viszont azért is volt különleges, mert ez az álom kb. egy hónapig tartott.
Egy hónapig minden éjjel ismétlődött.
Nehéz elmesélni, hiszen inkább érzés volt, mint képes mozi.
Egyetlen apró sejtnek érzékeltem magam.
A méretem ellenére érzékeltem, hogy bennem van a végtelen, az egész univerzum, sőt az egész világ. Minden információ, minden tudás, minden emlék, minden idősík.
A mindenség voltam, épp úgy, ahogy a többi sejt is magában hordozza mindezt. Nem voltam elkülönült a többi sejttől sem. Tudtam, hogy az is mind én vagyok.
Egy nagy összefüggő rendszer vagyok, csak most épp egyetlen pici sejtből figyelek.
Ez a pici sejt megmutatta, azaz érzékeltette velem, hogy minden információ a világban, minden gondolat, minden hangulat rám is hat, részemmé válik, az is én vagyok.
A félelemmel teli gondolatok nem estek jól, szenvedtem tőlük.
A szeretet boldogított, és tudtam, valahol ez a természetes.
Megértettem milyen súlya van, ha negatívat gondolok, ha félek, ha bűntudatom van, ha haragszom, stb...
Megértettem, hogy sokszor akkor is félek és ítélkezek, amikor nem tudok róla, amikor észre sem veszem. És ez fáj a kis sejtnek, és ezáltal a világmindenségnek.
Tök mindegy mit gondolok, mit magyarázok be magamnak, mit bölcselkedek, mit hiszek, a kis sejtnek csak annyi számít, örömben vagyok épp, vagy félelemben.
Megértettem, hogy életünk perceinek nagy része inkább félelemben telik, mint örömben. És ez nagyjából egyezik azzal a tudományos megállapítással, miszerint gondolataink kb. 95 %-a félelem alapú tudatalatti programok eredménye.
Megértettem, hogy sok még a dolgom, a tanulnivalóm.
Vagyis inkább az "emlékeznivalóm."
Majd egy napon, pozitív lett a terhességi tesztem.
A következő napon egy számomra "tragikus" hírt kaptam. Kegyetlenül fájt.
Kiszámolva a baba méhemben töltött idejét, épp annyi volt, mint amióta az álmok érkeznek.
Megértettem, hogy Ő volt az a kis sejt, mindezt ő tanította nekem, megmutatta mit érez.
Hát a kis sejt mindenben volt, csak nem örömben, hiszen életem egyik legnehezebb időszakába csöppentem.
Vérezgetni kezdtem. Az orvos adott progeszteront, hogy a baba meg tudjon maradni, tapadni.
2018. Szilveszterén az ügyeleten már nem találták.
Kb. 6 hetes lett volna akkor.
"Szerencsére" nem volt szükség beavatkozásra, természetes úton kiürült.
A kis sejt, vagyis az első gyermekem távozott.
Dolgát elvégezte.
Megmutatta és megtanította, amit szeretett volna.
Hálás vagyok neki, elengedtem.
Majd találkozunk...valamikor.
Úgy érzem, kisfiú lett volna.
Folyt.köv.
dr. Dankó Szilvia
Daisy
A blog tartalmai szerzői jogvédelem alatt állnak. Másolása, vagy másik weboldalon való publikálása csak a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges!